Nárcissz

Néha napján nem akarok beszélni, tudni, ép ésszel felfogni semmit. Csak érezni akarok,megérezni, hogy mi, mit jelent. Mi az ami hozzám tesz, mi az, ami elvesz belőlem. Belefeledkezni egy szavak nélküli ölelésbe, hallgatni egy szívverést, nézni egy szempár mindent beborító feneketlen mélységét. Elutazni messze, a megfelelés óceánját túli trópusi szigetre. Oda, ahol megengedett mézédes csókokba merülni. Ahol meztelenül lehet fürdeni, engedve, hogy a nap, a víz és a homok egyvelege szivárványos kristályokat rajzoljon testemre, lelkemre. Megérezni, ahogy megszületik bennem a feltétel nélküliség. Ahol szívem rózsaszín és smaragd zöld színekben pompázik, fejem tetején az ezerszínű lótuszvirág lassan kinyitja szirmait. Kezdetben még félszegen, de aztán bátran megnyílik a valóságon túli érzékelés síkja felé.

De távolról már érzem a szürke felhők gyülekezését. Minden porcikám visszavágyik a sejtelmes, talán létező álomvilágba. Érzem, hogy szívem smaragd zöldje elhalványul, szinte kihuny. Már érkezik is a parancs az agyamtól "Készülj, védekezz".

Az erőközpontom erős, szinte bántó sárga színben felizzik. Látom már páncélomat, felveszem, iszonyú nehéznek érzem. Tekintetem már nem lágy, ábrándos, konok, kemény szempárrá válik. Ajkam már nem buja csókok színtere, hanem egy harcedzett férfi csík szája. Mindenemet átjárja a keménység. Leföldelem magam, egyben felcsatlakozom az istenihez, hogy föld és ég segítségét megkapjam. Készülődőm, nem tudom mire számíthatok, de tudom készülni KELL!

Megpillantom a két kis lelket, akikért ebben a földi létben felelősséget vállaltam..., ellágyulok. A páncél mintha már nem is lenne olyan súlyos. Aztán a szív csakrám újra fel izzik és üzen:"Mindig jobb jön, tarts ki, higgyj ebben.Én itt vagyok, segíteni fogok. Ne félj attól, hogy elveszítesz engem hisz én vagyok lényed valódi természete." Átjár a melegség, halvány mosolyra húzom a szám szélét. Aztán felveszem kardom, kilépek az ajtón és hadrendben állok, az immáron fekete felhősereggel szemben.